Sajnos a karácsony körüli zűrzavar miatt nem volt időm folytatni a történetemet. Igyekszem pótolni :)

A család előtérbe került az elmúlt napokban, így én is most erről írnék.

(biológiai) Apu, anyu.....

Az apámmal kapcsolatos oldás nagyon sokáig nem találtam a helyem, rájöttem, hogy soha nem szabadott volna elnyomni magamban az érzéseket, kérdéseket... A gyökereinket nem tudjuk csak úgy elfelejteni. Azok velünk vannak, amíg "élünk". Sosem gondoltam volna, hogy azért nem engedem meg magamnak a boldogságot, mert anyu sem volt sosem boldog.

Érdekes egyébként ez a szülő-gyerek kapcsolat. Anyuval sosem volt az a tipikus anya-lánya viszonyunk. Én mindig nagyon jó, tökéletes anya akartam lenni. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez nem egy egyszerű szerep. Úgy egy hete történt, hogy kisfiam, akivel már hetek óta itthon vagyunk, mert beteg, tombolni kezdett. Egyszerűen olyan dolgokat csinált, hogy kikészített vele... Reggeltől estig csak a nyikogást, sírást kellett hallgatnom. És betelt a pohár... kijött belőlem a v.dállat... Kiabáltam vele, csúnyán beszéltem, úgy éreztem csődöt mondtam mint anya, azt éreztem, hogy sokkal könnyebb lenne az életem nélküle.... Most is összeszorul a szívem, ahogy ezt leírtam. Imádom, belepusztulnék, ha valami baja lenne... Ezután bocsánatot kértem tőle, gyűlöltem magam, amiért éppen olyan voltam, mint a saját anyám, akire nem akarok hasonlítani. Sokat sírtam, aztán valahogy rájöttem, hogy ez újabb lecke, hogy engedjem meg magamnak, hogy közben gyenge legyek, ne legyek mindig tökéletes anya.. ha rugalmasabb vagyok sokkal könnyebb a kicsivel. 

Anyu a gyenge pont az életemben. Ha boldog voltam mindig lelkiismeret-furdalásom volt, mert ő sosem volt igazán boldog. Kicsi koromban egy betegség miatt kórházba kerültem, itthontól 40km-re. Anyuék napi szinten jöttek, de nagyon hiányzott a családom, sokat sírtam, hánytam, úgy éreztem, anyu egyedül hagyott... talán innen indult az első pánikolás, mert utána otthon sem mertem egyedül maradni, ha mennie kellett valahova, akkor előtte éjszaka már sírtam, nem tudtam aludni, nem akartam, hogy ne legyen velem...

Úgy érzem, hogy vele még lesz dolgom...

Ma szeretném megemlíteni egyik, talán legjobb, barátnőmet, hívjuk Andinak, akinek nagyon sokat köszönhetek. Hasonló felfogású, mint én és sokat segítünk egymásnak. Ő az én lelki társam.

Szombaton családállításon voltunk, nekem ez volt az első.... Hát brutális energiák működnek, rengeteget sírtam, kemény szerepeim voltak, de tanultam belőlük :)